A görög-római világban az ember tudott magáról valamit – testéről-lelkéről –, ami a létért való mindennapos küzdelem fölé emelte. Szükségét érezte, hogy addig fejlessze ezeket a gondolatokat és érzéseket, amíg meg nem közelítik a tökéletességet – az értelem, az igazságosság és a fizikai szépség egyensúlyát –, vagyis az eszményt. Ez az eszmény görög földön született az időszámítás előtti ötödik században. Elpusztíthatatlannak tűnt a görög-római civilizáció, mégsem bírt dacolni a barbárok pusztító rohamával. Sok időnek kellett eltelnie, amíg újjáéledhetett az emberi szellem. A kalandozók és az országdúlók ugyanis az állandó változás légkörében éltek. Nem érezték szükségét, hogy túltekintsenek a jövő tavaszon, a következő utazáson, egy új csatán. A X. századig nem volt világi ember – a királyok és császárok között is alig –, aki írni olvasni tudott volna. Maga Nagy Károly is olvasni tudott ugyan, de írni ő sem volt képes megtanulni. Végigtekintve az előítéletekkel teli pusztításokon, az ember csak csodálni tudja, hogy valami is fennmaradt a kereszténység előtti antikvitás irodalmából. Ha igaz, hogy az antik Görögország és Róma örökösei vagyunk, ha igaz, hogy az eszményt az antik világtól örökölte Nyugat-Európa, be kell látnunk, bizony hajszál híján odaveszett az örökségünk.

Az ember történelme folyamán néha ugrásszerűen lépett előre. Bizonyos korokban olyan váratlanul és olyan erővel mentek végbe a változások, hogy arra - pusztán az evolúció normális menetére hivatkozva - aligha lehet kielégítő magyarázatot találni. Ilyen ugrásszerű változás következett be az időszámítás szerinti 1100 táján is. Az élet minden területén - a filozófiában épp úgy, mint a technikában - hatalmas energiák lendültek mozgásba. A változás az egész világra kihatott, de a legdrámaibb módon Nyugat-Európát formálta át. Minden és mindenki nagyobb volt az életnagyságúnál. A pápák, a császárok, a szentek és tudósok, a heroikus drámák, az önfeláldozó aktusok, a régi római templomok helyében épült hatalmas székesegyházak, a fényt befogadó színes üvegablakok, az építészet és a gondolat világában megjelenő nagy konstrukciók... Ez a század, a XII. alapozta meg mindazt, amit az érett gótika a későbbi évszázadokban létrehozott. Az európai civilizáció hihetetlen lendületet kapott annak a száz évnek a történéseiből, amely a Cluny apátsági templom felszentelésétől a Chartres-i székesegyház újjáépítéséig telt el.

Elhagytuk a XII. századot. Mögöttünk van az a káprázatos száz év, amely hatalmas lendületet adott az európai civilizációnak. Elérkeztünk a XIII-XIV. századba, az érett gótika korába. A keresztes hadjáratok, a várkastélyok, a nagy katedrálisok, a lovagi eszmény korába. Az építészet szélsőséges különcségeinek, a színes üvegablakoknak, a varázslatnak és a transzcendenciának a korába. Abba a korba, amely Assisi Szent Ferencet és Dantét adta az emberiségnek. És ahol a tiszta gótika mellett egy új világ van kialakulóban: a kereskedelem, a bankok, a nyakas polgárok világa.

Változott a helyszín: Rómából Firenzébe kerültünk. 1500 táján a reneszánsz itt már más képet mutat. A rómaiak nem tűrhették, hogy az antikvitás megnyomorítsa őket. Túl akarták szárnyalni, meg akarták teremteni a maguk hőseit. Három művész óriást is adott ez a kor a világnak. Michelangelo magába szívta és újjáteremtette az antik művészetet, sőt, kifejezőerejével intenzívebbé és elevenebbé tudta tenni. Ő a nagy romantikusok előfutára. Raffaello mindenestül korának embere volt: a legnagyobb harmóniateremtő géniusz. A harmadik egy rejtélyes személyiség, akinek elméjét egyetlen szenvedély vezérelte: a kíváncsiság. Semmit nem fogadott el magától értetődőként, és minden kérdés közül legjobban az ember izgatta. Ő volt Leonardo da Vinci.

Elmúlóban az arany pillanat. De amíg tartott, az ember olyan magaslatra emelkedett, amit aligha ért el azelőtt vagy azóta. Az értelem humanista erényei egyesültek ekkor a hősies akarat adományával. Húsz évig sem tartott ez a káprázatos korszak, és katasztrófába torkolló esztendők követték. De a XVI. századi Európa zűrzavarából új képességekkel bukkant elő az ember. A XV. század arról szólt, hogyan röpteti az emberi szellemet a vizuális kép. Az új idők új erőt szabadítanak fel: az írott szó erejét. A nyomtatás feltalálásával hatalmasat lép előre a gondolkodás. 1498-ban egy szegény holland tudós érkezik Oxfordba. Ez az ember lesz később az északi civilizáció szószólója. A neve: Rotterdami Erasmus.

A színhely a pápai Róma. Ötven évvel azután, hogy leigázták és porig alázták, hogy Észak-Európa népei eretnekké váltak, hogy a török már Bécset fenyegette, Róma és a római egyház visszaszerezte birtokait, és ismét nagy szellemi erővé küzdötte fel magát. Nem tett engedményt a protestantizmusnak. Válaszként Erasmus és a reformerek tanaira, tombolt az ereklyekultusz és a szentek tisztelete. Az egyház nem félt az emberi testtől, az elragadtatás és a szenvedés ábrázolásától. Tiziano, Bernini, Caravaggio barokkos, drámai képeikkel, dogma és érzékiség egyesítésével messze megelőzték korukat.

Hollandiában vagyunk, a polgári kapitalizmus első központjában. Abban az országban, amely láthatóvá tette a szemléletváltást, amely az isteni tekintély helyére a tapasztalást, a kísérletet és a megfigyelést állította. A mozgékony tőke, a szabadverseny, a rugalmas gazdaság három lényeges tényezőt biztosított: a szabadidőt, a szabad mozgást és a függetlenséget. Mindez lehetővé tette a hollandusok számára, hogy felépítsék szép városaikat, támogassák festőművészeiket, kinyomtassák a filozófusok munkáit. A kora XVII. századi holland szellem figyelemreméltóan toleráns volt. Frans Hals, Rembrandt és Vermeer az aprólékos vizsgálódást és a szép látvány örömét egyesítették műveikben.

Sorozatunknak ez a fejezete elsősorban a zenéről szól. Az 1700-as századfordulóra ismét a németajkú országok kerültek előtérbe. Bachtól Mozartig a zene fejezte ki a kor érzéseit és eszméit, mint ahogy a festészet tette mindezt a XVI. század elején. A melodikus áradás, a dekoratív lelemény, a brilliáns ötletek, a báj nem csupán a zenében van jelen, ott van a tizennyolcadik századi osztrák és német építészetben is. A század közepéig virágzik a barokk, majd átveszi helyét a rokokó. Barokk és rokokó: a XVI. század végén Itáliában keletkezett, s a katolikus egyház érzelmi törekvéseit fejezte ki az egyik, párizsi eredetű és kihívóan világias a másik. Pompás és pátosszal teli az egyik, kecsesen kifinomult és játékos a másik. A kor, mely mindkettőnek helyt adott, a tizennyolcadik század.

Minden ragyogó művészi és természettudományos vívmánya mellett a XVII. század értelmetlen üldözések és páratlanul kegyetlen háborúk kora volt. Az 1700-as évek elejére kezdte úgy érezni Európa, hogy bizony nem ártana egy kis nyugalom. A XVIII. század Voltaire és Montesquieu, a szellem és az értelem kora volt. A fanyar "francia mosoly" kora. A felvilágosult filozófusok és természettudósok kora. Diderot és az enciklopédisták, a nagy vidéki kastélyok, a szalonok, a társasági élet, a polémiák kora. S noha a józan ész és a türelem elve Franciaországban jutott diadalra, harcát Anglia kezdeményezte, ahol pezsgett a szellemi élet Swift, Pope, Steele és Addison jóvoltából. Az ideál: az univerzális ember.

Az emberek nem boldogulnak hit nélkül. S mivel a XVIII. század elejére alábbhagyott a kereszténység ereje, megalkották a természet istenségébe vetett hitet. Először Angliában omlott össze a keresztény hit. A Hit Korának romjain új világ született, melynek prófétái az érzelem és az emlékezet révén bevezették az embert a Természetbe. A mélabús angol költők elégiái és a festői angol kertek vadregénye, de legfőképpen a svájci Alpok vidéke szíven ütött egy francia lángészt: Jean-Jacques Rousseau-t. "Ráébredtem - írja -, hogy létezésünk nem egyéb, mint az egymásra következő percek érzékelése." S hogy mitől szolgálhatott oly hosszú ideig vallásként a természetrajongás? Az, hogy az ember el tudja veszíteni magát egy nagyobb egészben, s ezáltal teljesebben éli meg létét.

Ismét közel egy századvég, s az ember ismét új utakat keres. Ezúttal a végtelennel akar szembenézni. Oda kell hagynunk tehát a XVIII. századi klasszicizmus takaros, szabályos enteriőrjeit. "Az ember szabadnak született, mégis láncokban van mindenütt" - írja Rousseau. A racionális érvek immár gyöngék ahhoz, hogy megbirkózzanak az elmúlt százötven év megoldatlan problémáival. Forradalmi érzület tör fel mindenütt. Művészetet és politikát egyaránt áthatja a változás utáni sóvárgás, a vad indulat, a szabadító hév, a szellemi éhség. Byron, Géricault, Delacroix és Caspar David Friedrich...Tombol a romantika.

Győz az ipari forradalom. Korai éveiben még serkentője a romantikus mozgalomnak. Ám a XIX. század új istene már a Pénz és a Haszon. A tudomány sikerei hatalmas tempóban fejlesztik az ipart. Az eredményekért folytatott hadjáratban a mérnök a tábornok, a vasútépítő földmunkások a katonák. Akarat, merészség, könyörtelenség, váratlan vereségek és előre nem látott diadalok, új utak és új formák. Küszöbön a XX. század.